A szögedi rokonlátogatás jobb volt, mint gondoltam, és ehhöz nem csak a nagy mönnyiségű alkohol járult hozzá, és az se érdökölt, hogy a fél várost feltúrták a jómunkás embörök.

Azóta sok hülyeség és kevésbé hülyeség halmozódott fel, amit lusta vagyok leírni. Mire ez a post is kikerül, addigra megdöntöm az egy nap alatti káromkodásrekordot is, hála a Vodafone-nak, ismét.

Ami Szeged után történt, már kevésbé volt kellemes. Hiába vettek fel az egyetemre, a szociális kollégiumot elutasították, mondván túl jól élünk. Kíváncsi vagyok, hogy ezt mire alapozzák, mert még a legnagyobb jóindulattal se mondanám magunkat annyira tehetősnek, hogy az albérletet csak úgy könnyen, csettintve, a bejáráshoz meg azért kicsit soknak érzem a 221km-t.

A szakkollégiumi felvételi meg borzasztóbb volt, mint gondoltam. Nem tudom, hogy csak én fogtam-e ki a legszarabb forgatókönyvet, vagy ez az általános.

Az egész úgy kezdődött, hogy az a vonat, amit az Elvira kínált nekem, és amivel kényelmesen beértem volna a felvételire, nem is létezik. Ezt egy nappal az utazás előtt tudtam, meg amikor jegyet vettem volna. Még volt egy Intercity aznap, szóval gyorsan hazarohanás, összepakolás, hostelfoglalás, vonatozás. Este tizenegyre értem be a keletibe, ahonnan a Google Maps szerint délin keresztül vezet a legrövidebb út a hostelbe (Ezúton is csókoltatom a programozókat). Éjfélkor még mindig a város valamelyik számomra teljesen ismeretlen részében barangoltam, amikor eszembe jutott, hogy inkább valakit megkérdezek merre is kéne mennem. Találtam egy idős úriembert, aki épp az utcán sétálgatott. Megkérdeztem, merre kell menni, hogy a M?x%/i úton kössek ki. Felbattyogott a lakásába, majd hozott egy rakat térképet meg pár kinyomatott útvonaltervezős papírt. Miután rájött, hogy hiába magyarázza, mi merre mennyi, inkább azt mondta, hogy elvisz oda kocsival. Végig padlógáz a budai városrészen, néha szemben a forgalommal, ha a helyzet úgy kívánta. Mesélte, hogy régen autóversenyző volt, és ezért vezet ilyen gyorsan. Mikor túlmentünk a hostelen, a megfordulás is két járda igénybevételével történt. A hostel korrekt volt, amit el is lehet várni az 5000Ft/éjszakai árral. Ez csak a vizesblokk nélküli verziókra érvényes, de én vizesblokkosat kaptam, ami akkor egyenlő volt a megváltással. A hűtőt maxra tekertem, így reggelre a betett kétliteres kólából egy kétliteres kólás jégkásás szerű folyadékot kaptam, ami szintén jó ómen volt.

A kollégium ismertetőjében nagyon reklámozták magukat (jól berendezett, kellemes szobák, sportpálya, uszoda), ehhez képest a látvány kissé elszomorított. A kintről nagyon jó állapotúnak tűnő épületnek a folyosóival és a nagy lépcsőivel semmi gond nem volt, de amikor bejutottam a szobámba, a szobáról alkotott belső képem és az első benyomások között erős ellentéteket fedeztem fel. A plafonon beázásnyomok, a falak mocskosak, a linóleumpadlón porcicák, és a jól berendezettséget egy a semmitől büdös hűtő, három ágynak hívott textilezett gödör és hozzájuk tartozó hiányzó fiókú pozdorja íróasztalok képviselték. A szekrény undorítóan poros volt, és nem volt a szobában csap, ami azért alapvető lenne szerintem. Az uszodáról kiderült, hogy csak ingyen uszodabérletet kapunk, ha felvesznek, de akkor meg úgy se lenne rá időnk, mert a kollégium (elnézést, collegium) óráin kéne tanulnunk. A sportpálya meg egy sima, alsóbb iskolákból ismert, focipálya-kosárpálya kombó, bár ezzel ki tudtam békülni.

Collegium

A felvételi időszak megnyitója a sportpályán volt, a fél bagázs ünneplőben, a másik fele elfelejtette (én nem felejtettem el, de nem fogom kukactáskába gyűrni az öltönyömet). Az igazgatónak nem kellett mikrofon, anélkül is rezegtek az ablakok. Az ilyen embertől akkor sem hiszem el, hogy nem emberevésre készül és nincs semmi félnivalónk. A társaságon végignézve megállapítottam, hogy a stréberség tényleg sugárzik. Kevés kivétellel, két részre osztottam a próbálkozókat, az autista-élettelen-hülyénnézekki-demástsecsinálokminttanulok csoportra (az utolsó szempont miatt nem teljesen, de nagyjából idesorolom magamat) és a nagypofájú-seggetnyalokegypluszpontért-húdenagyonkirályvagyok-kihaénnem csoportra (a seggnyalástól eltekintve ide húz a szívem).

Elsőként a szakmai bizottság előtt kellett várakozni. Volt pár súlyos arc. Kivétel nélkül a faviccekre izgultak (-Hol terem a CD? –Diszkréten… -Milyen túrára megy a rendszergazda? – Klaviatúrára… és egyéb borzadványok), és az összes viccen könnyesre röhögték magukat. Közülük 425 ponttal én voltam a sor végétől a harmadik, és csak úgy kártyáztak a kömál meg OKTV-s papírjaikkal. Valahogy nem tudtam kevesebbnek érezni magamat náluk. Közben jöttek ki a felvételivel próbálkozók, mondták, hogy Pitagorasz-tétel bizonyítása, kör részei, meg hasonló alapmatekos kérdéseket tettek fel. Ezzel, gondoltam csak nem tudnak beégetni. Behívtak. Hárman ültek bent, egy tipikus informatikus kinézet, egy mattertatter prof, és egy frissen diplomázott matektanár, akit inkább nem önöztem, státusz ide vagy oda.

Első feladat: „Van egy mátrix, amin tárolva vannak egy mért földterületnek a magasságai. Hogyan határozod meg az ezer méternél magasabban lévő pontokat?” Oké, nem Pitagorasz-tétel, de ez se nehéz. Elkezdtem mondani, ahogy azt kell, hogy végigmegyünk, oszlopokon-sorokon és mondjuk egy vektorban eltárolom a koordinátáit azon pontoknak, amikre teljesül a feltétel. „De a szigetek? Azokat hogyan választod szét?” Miféle szigetek, tatter? Jólvan, elmondom, hogy hogyan szedem szét őket, hogy ha van egy már ismert szigethez tartozó pontom, és az új szárazföldi pont azzal határos, akkor hozzáveszem az ismert szigethez, satöbbi. Persze utána szintén eltárolom az ezer méter fölötti pontokat. „De a szigeteknek csak egy csúcsa van. Ezer méter fölötti csúcsokat kell kiértékelni.” Az anyáddal szórakozzál, egyrészt miért nem lehet egy szigetnek két csúcsa, másrészt ki beszélt egyáltalán csúcsokról? Mindegy, a programomat átformáltam, az új ismeretek birtokában, akkor már neki is megfelelt, jó. Gondoltam, megvolt a feladat, az is faszás volt, senkit nem érdekel több belőlem. Tévedtem.

Elkérték az önéletrajzomat, amiben meglátták, hogy zenélek. Na, ebből mit kerekítenek ki? Kérdést. „Tudod-e, hogy hogyan aránylik egymáshoz egy oktáv távolságra lévő két hang frekvenciája?” Természetesen tudtam, de úgy néz ki, ez nekik mégse volt elég. „Tudod-e, hogy hogyan lehet kiszámolni a zenei félhangok közti frekvencia különbségek arányát?” Anyádat megintcsak. Elsőre megijedtem a feladattól, de pár másodpercnyi agyalás után rájöttem, hogy ez mégse nehéz feladat. Megvolt. Még itt se volt vége. „Tudod-e, hogy mi az a gráf?” Hát már hogy nem tudnám, rajzoltam is, definiáltam is, elmondtam a fajtáit is. Még jó, hogy átolvastam a vonaton az összes matekkönyvemet. Utána rajzoltattak velem egy sokszoros átjárású, hurkos, százféleképpen körbejárható gráfot, amit át kellett alakítanom húzófa-gráffá, úgy, hogy minden él súlyozott legyen, és úgy vegyem el az éleket, hogy minél kisebb súlyú legyen a fa gráfom. Az egészre kellett írnom egy algoritmust. Megcsináltam, jól, örültek, én is. Még kérdeztek pár apróbb hülyeséget, hogy mikor van a pi napja, meg hasonló érdektelenségek. Nagyjából ezek is megvoltak. A tortúrának vége, bekaphatod, Pitagorasz.

A szakmai bizottság után egy diákbizottság is felmért, hogy mennyire vagyok nekik szimpatikus. Egy csomó hülye feladatot találtak ki felvételizés néven. Először próbáljam kitalálni mindenkinek (kb. tízen voltak) a keresztnevét és azt, hogy melyik szakra jár. Röhögés, satöbbi. Második feladat: A szobámba berepül egy-két denevér, és büdösek. Hogyan szabadulnék meg tőlük. Mondtam, hogy kifüstölném őket, erre belekötnek, hogy megszólal a füstjelző. Mondtam, hogy itt a szobákban nincs olyan, erre kisebb sértődés. Utána a rutinkérdések, hogy ki vagyok, mi vagyok, belekötnek, mi akarok lenni, miért az akarok lenni, miért akarok ide jönni, belekötnek, szóval a szokásos ideghúzás. Utolsó kérdés az volt, hogy elmennék-e velük ebédelni a városba. Nem szívesen mondtam, de kicsúszott a számon egy természetesen, hátha valamit tényleg számít a diákbizottság döntése. Elmentünk egy vásárcsarnokba, ahol különböző önkiszolgáló kifőzdék voltak, egész normális kajákkal, és az ehhez tartozó egész borzalmas árakkal.

Budapesti tér-életkép

Aznap már nem volt semmi programom a kollégiumban, így nyakamba vettem a várost, és szerencsére Pingvinmutterom is felhívott (hívtam a mobilján, de az, mint kiderült, szörnyű halált halt), hogy mit csinálok, találkozunk-e. Elmentünk sörözni gödörbe, ahol jót beszélgettünk végre élőben, kiröhögtünk fiatalokat és öregeket, és ahol letámadtak minket a cigányok is a szokásos jóslással. Nekem mondta a néni, hogy a jóindulatom nem fog hasznot hozni, és hogy minden ujjamra is juthatna egy gyönyörű nő, ha elfelejtem az egyetlent. Nabazmeg, miket le nem lehet olvasni az arcomról. Kaptam volna áldást is, odáig el is jutott, hogy kitépett egy hajszálat (pont egy őszet, hogy rohadna meg), de pénz már nem dukált hozzá, szóval az áldásból hamar átok lett. Ott fogok majd sírni, ahol senki nem lát, és gondolni fogok rá. Alig várom. Pingvinmutteromat meg valaki nagyon el akarhatja szakítani a pasijától, a kapott jóslatból ítélve.

Pingvinmutter

Sétáltunk, csavarogtunk, meglátogattuk a pasiját is, akivel lespanoltam. Másnap a program egy hármas evés-ivás-közterületenalkoholizálás-közterületenbagózásból állt (nekem, mint pécsinek ezutóbbi kettő most jól esett). Visszatérve a kollégiumba, kiderült, hogy a szobatársam, miután kiköltözött a szobámból, nem adta le a kulcsot a portán, és más kulcs nincs egyelőre. Ki lettem zárva a szobámból, nem tudtam hozzáférni semmilyen cuccomhoz, még jó hogy, összehaverkodtam ott egy viszonylag normálisabb zsenivel, aki csinált nekem szendvicset, cserébe meghallgattam a Superman univerzumára alapuló önfilozófiáját. Kaptam kulcsot egy másik, üres szobába, ahol kómásan, büdösen, poshadt szájjal töltöttem az éjszakát. Reggel a gondnoktól sikerült pótpótkulcsot kunyerálni, végre lefürödhettem, összecsomagolhattam, és mivel engem nem hívott a diri megbeszélésre (előtte még beszéltem frissdiplomás szakmaibizottságos tanárral is, aki mondta, hogy nem javasolnak bentlakásra, a diákok meg nem szívesen laknának velem együtt), ami a felvételt jelentette volna, a hátam mögött hagyhattam ezt a zseniputrit. Búcsúzkodás, zötykölődés a buszon, hazaérkezés, hatalmas alvás.

Most itt vagyok, az egyetemi kezdés előtt durván egy héttel, nincs lakásom, és az egyetem idáig csak köcsög volt velem. Jó kezdet.

Mutterom először még díjazta, hogy halasztanék, itthon maradnék valami OKJ-s tanfolyamon unatkozva, aminek a végén akár dolgozni is mehetnék, és közben megtanulnék profin gitározni is, meg előkészíthetném a költözésünket is, elintézhetném a másik telkünk körüli jogi huzavonát is, de a csúnya rokonok megfertőzték a fejét, hogy nem szabad engem hagyni és feladni, még egy évre sem. Fenébe, ez a nyár úgy néz ki, a majdnem sikerekről (pofáraesésekről) szólt.

Que Será, Será.

…mert a többire nincs erőm visszaemlékezni.

Jani bácsi nagy büszkén kifüggeszti a kapujára az alábbi táblát: “Aki a bort, a nőt, a dalt nem szereti, az életet nem érdemli!”. Másnap a tábla alá, a kapura krétára valaki ráírta: “Innád te az én boromat, élnél te az én feleségemmel, tanulnád a dalt az én anyósomtól, nem írnál ilyet a falra, te marha!”

Na mégegy:

Jancsi (Jani bácsi fiatalabban?) és Juliska elindulnak a városba. Hosszú az út, épp egy hatalmas szénaboglyához érnek, amikor rájuk esteledik. Jancsinak is van egy pokróca, Juliskának is van egy pokróca, szállásért csak nem fizetnek, gondolják, a szénaboglya tövénél az egyik pokrócra ráfekszenek, másikkal takaróznak, így éjszakáznak. Fiatalok lévén bűnbe estek az éjjel. Másnap betérnek a város templomába, ahol Jancsi meggyónja bűnét. A pap így szólt: “Imádkozz 10 miatyánkot, 10 üdvözlégyet, és dobj 20 Forintot a Szent Antal perselyébe.” Jancsi imádkozik 20 miatyánkot, 20 üdvözlégyet, és bedob Szent Antal perselyébe 40 forintot. Kifelé a kapunál találkozik Juliskával. Elmondja mit mondott a pap, és hogy mit csinált ő maga.
- Ezt miért csináltad Jancsi, megőrültél?
- Visszafelé is csak útba esik az a szénaboglya!

Most viszont megyek összeesni és házialkohol-általi halálnak halálával halni, hallod, hal?. (Ejha, penta figura etimologica!)

Recipriverexluzivitás. Megvan, hogy honnan mi és miért. A könyv címe: Galaxis útikalauz stopposoknak.

-…megcsináltam a forgalmi vizsgát.
(Igaz, másodjára. Első alkalommal kikaptam ugyanazt a rezignált vizsgabiztost, akit rutinra is, de ezúttal bizonyítottam, hogy férfi vagyok, erős kézfogás, bemutatkozás kemény hangon, plusz az indirekt grátisz borosta. Kihúztam az útvonalat, építkezés, úttúrás, beláthatatlan szűkös utcák, minden, ami kell. Levezettem a negyven perces vizsgából harmincat, mire mondja a vizsgabiztos, hogy oké, faszán vezetek, mehetek vissza a hatóság épületéhez. Abban a pillanatban rossz sávból kanyarodtam a főútra, mert a logikámnak hittem, nem a lámpának meg a tábláknak. “Ugye tudja, hogy ezt nagyon elbaszta?”. Nem gondoltam volna, hogy a kanyarodó főút három sávja közül csak egy kanyarodik a főúttal. Ráadásul totál logikátlan módon. Szameg. Másodjára szintén a rezignáltat kaptam, meg is ismert, röhögött egy jót, hogy emlékszik rám, meg én voltam a téma 2 napig. Másodjára már csak annyi volt, hogy “Vezess tíz percet, csinálunk egy kisebb kört, és menjünk vissza”. Jó fej volt. Már csak az egészségügyi kéne, és kézben a jogsi.)

-…elvetettem a sulykot.
(Bár sokáig hősiesen helytálltam, mint lelki szemetesláda és segítőkész egyirányú barát. Viszont az egyre komolyabb problémák hallgatása (megoldhatatlan és reménytelen szerelmi problémák, családi perpatvarok, csóróság) és az ingyenesnek szánt többórás szívességek (csak mert értek ehhez-ahhoz, már következtetnek is arra, hogy szívesen csinálom) már nem jönnek be. Kétirányú és korrekt emberi kapcsolatom csak kettő-három van, a maradék azt hiszem, egy jó időre megutált. A temetésemre majd fizetek előre egy csomó statisztát.)

-…a munkába, majd a munkától menekültem.
(A hülyék elfelejtése céljából nekiálltam újból elvállalni a pénzes gépjavításokat, weblapkészítéseket, de rájöttem, hogy sok minden mással is el lehet cseszni az időmet, és mivel elég pénzt kerestem ahhoz, hogy maradjon a pénztárcámban is, így inkább elkezdtem megint művészkedni meg lustulni. Vissza a kiindulóponthoz.)

-…átkozom a bürokráciát.
(Kollégiumi felvételi, 100 hivatalos papíron kell az embernek végigrágnia magát, mire rájön, hogy valamit nagyon elcsesztek a hivatalban, és már nincs idő arra, hogy kijavíttassuk. Konkrétan kiderült, hogy bátyám nem velünk lakik, de mégis. Ez úgy történhetett meg, hogy mikor kiköltöztünk, még nem volt az utcánknak neve, csak helyrajzi számok alapján lehetett a telkeket megnevezni. Mikor az utca nevet is kapott, akkor mindenkit átregisztráltak, csak bátyámat nem. Ha emiatt nem kapok kollégiumot, akkor vér fog folyni, és megyek műkörmözni.)

Persze történt egy csomó minden más is, de sok köztük jó (vagyis nem idevaló), vagy vállalhatatlan, vagy csak simán nem jut eszembe.

Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.

Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek
S vessem oda testem, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.

/Pál apostol levele a korintusiakhoz – 13. fejezet/

Reggel óta ez a két sor jár a fejemben. Nem értem, hogy miért és miért most jött elő. 12 éves koromban önszorgalomból megtanultam az egész fejezetet. Körülbelül egy éve olvastam a Bibliát, akkor se az újszövetséget, és távol áll tőlem, hogy sokat gondoljak a szentírásra vagy bármi olyanra, ami előhozhatja a vallásundoromat.

És nem megy ki a fejemből, és nem tudok válaszolni egy miértre.

Felvettek AZ egyetemre, amit előre lehetett borítékolni, amikor átvettem az érettségi bizonyítványt (Magyar87, Matek93, Töri88, Angol88, InfóEmelt74), majdnem 100 ponttal vertem rá a ponthatárra.

Kis közjáték után megnéztem végre a felvetteknek szóló oldalt, ami köszönhetően a Vodafone-nak kb egy perc alatt töltődött be. A szöveget első olvasásra egy marketinges-jogász keverék írta, mert az a pár szöveg rész, amit fel lehetett fogni, olyannak állította be az egyetemüket, mint egy ingyen expornós feleséget, akit a főzőversenyen is aranyérmesnek választottak. (Nem mintha ez lenne a zsánerem) Jól kezdődik.

A kollégiumkérelmező oldal meg biztos a bölcsészeknek illetve a jövőbeli hivatalnokoknak készült. Totál logikátlan belépés után (mozaikszavak és keresztlogin rulz) meg kell adni, hogy melyik kollégiumban szeretném magamat elhelyeztetni, ettől függetlenül valószínű, hogy ezt nem veszik figyelembe, és tombolán osztják ki a helyeket. Utána apa-anya-bátyus-öcsi-nővér-húgi-nagyi-kiscica-nagycica-ükapa bevételét, halálát, fogyatékát, és az ezeket igazoló papírokat kell igazolni. Utána jön az egész oldalról a kedvenc mondatom: “Ha végeztél a családtagokkal, akkor az újra felugró ablakon kattints az OK gombra!”. Az egyetem a pszichopatákat szereti. A többi meg nem érdekes, mert nem vagyok se terhes, se élsportoló, se apucifattya.

Gólyatábor Veszprémben lesz, azt várom. Mondjuk kicsit tartok attól, hogy a dögös csajok és a jófej, sörre bármikor meghívó haverok helyett csak egy marék műanyaginges antiszociális kocka lesz, akiknek a beszédét nem fogom érteni, mert alaplapokról, játékokról, oprendszerekről lesz szó valami kifordított telerövidített kockanyelven. Szerintem kellemesen fogok csalódni. Remélem.

Amennyi lehetőség és csapda van a világban, nem beszélve arról, hogy az ember tudtán és akaratán kívül, tehetetlenül rossz irányba változhat és változik is, egyre jobban elgondolkozok rajta, hogy mennyire konghat a mennyország. Már ha hinnék ilyesmiben. Még egy tény amellett, hogy a kereszténység hülyén lett megcsinálva.

Az ördög ismét kopog az ajtón, jött hízelegni. Mint ha ugyanazt a hibát el akarnám követni mégegyszer. Nem fogok számolni és nem várok el senkitől semmit.

Már nem is merek kérdezni senkit, jó megoldás nincs. Függő vagyok. Olyan gondolatok, képek, dallamok függője vagyok, amiket soha nem tudhatok magaménak. Olyanoké, amik időről időre megnyomorítják az érzéseket és az elmét.

Gyerünk, játsszunk még egy kört, a pokol tornáca úgyis egész jó helynek hangzik. Majd nézem a pokoli napfelkeltét egy üveg pokoli jó borral.

De jó lenne felszabadulni, elmenekülni, üvölteni… Felejteni.

[Kulcsszó: függőség]

Sokszor van úgy, hogy valakivel sétálok egy hosszút vagy leülök vele sörözni vagy csak úgy egy padra. Általában beszélgetünk, kérdezgetjük egymást erről-arról, hogy hogy megy az élet, mit csinál éppen, mik a tervek, mik az álmok. A szavak általában hazudnak. Még akkor is hazugságot hordoznak magukban, ha megpróbálunk igazat mondani, mert a szavak túl tárgyiasak, nem tudnak kifejezni olyan dolgokat, amiket itt le se tudok írni, pont mert szóval nem lehet ezeket kifejezni.

Előfordul, főleg amikor rossz kedvem van, hogy senkihez nem szólok egy szóval se többet, mint amit a helyzet megkíván. És ugyanúgy sétálok, ugyanúgy leülök sörözni vagy csak úgy egy padra. Nem kérdezgetem, Ő nem válaszol, Ő kérdez, de nem válaszolok, mégse bántódik meg. Figyelem. Figyelem az arcát, a szemét, hogy mit néz, hogy mi sugárzik ki belőle. Figyelem a légzését, annak ritmusát, mélységét, karakterét. Figyelem a mozdulatait a legalapvetőbbektől a legapróbbakig. Figyelem az érzéseket és a gondolatokat, amiket szavakkal nem lehet elmondani.

A csendben nincsenek olyan zavaró tényezők, amik a legapróbb jelekről is elterelné az ember figyelmét. A csendben sokkal nehezebb hazudni. Hiszem, hogy a csend megértőbbé és őszintébbé teszi az embert.

Tényleg nincs mit írnom. Senkinek.

Amúgy töröltem is magam mindenhonnan, gondoltam a blogot is törlöm a fenébe, de van pár weblap ami innen, csak alkönyvtárakból működik, meg a Stratovarius fordításokat is találják meg az érdeklődők. Akik meg nagyon akarnak, megtalálnak.

Folyt. köv. soká.